2009. augusztus 20.
Hazánk nemzeti és állami ünnepe, de Szent István királyunk és az Új Kenyér ünnepe is minden esztendőben- augusztus huszadika

2009. augusztus 20.

Városunkban, Kisvárdán 2009. augusztus 20.-án Ökomenikus keretek között, közös imádsággal, felekezet szerinti áldással szentelődött meg az Úristen ajándéka, a mi mindennapi kenyerünk. Majd régi szokás szerint az asszonyok kezükbe vették a kenyeret, és késsel a kenyér aljára keresztet rajzolván felszeletelték a népsokaságnak.

Emlékszem, gyermek voltam, amikor éppen reggeliztünk nagymamámmal. Reggeli közben a kezemből kiesett egy darabka kenyér. Nagymamám lehajolt érte, felvette és megcsókolta.

  • Miért csókoltad meg az a darabka kenyeret – kérdeztem tőle – nem elég azt megfújni, vagy letörölni?
  • Tégy így te is, mindig – mondta nekem – mert az az Isten ajándéka, amiért minden nap hálát adunk neki, és azoknak az embereknek, akik kezük munkájával azt nekünk ajándékozták.

Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk című írása jut eszembe:

„Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:

- Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.

Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a bélét.

- Jaj, cselédem - simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat -, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten …

Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.

- Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.

- Minket se kell félteni, apja! - erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ad az annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.

- Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.

Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

- Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!

- Mit ugyan? Tán fürjecskét? - ugrottam elé lelkendezve.

- Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is - ragyogott a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. - Nézd e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.

Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.”

Kisvárda, 2009. augusztus 28.

Borus Lászlóné

Ugrás az oldal tetejére