Hazánk nemzeti és állami ünnepe, de Szent István királyunk és az Új Kenyér ünnepe is minden esztendőben- augusztus huszadika
2009. augusztus 20.
Városunkban, Kisvárdán 2009. augusztus 20.-án Ökomenikus keretek között, közös imádsággal, felekezet szerinti áldással szentelődött meg az Úristen ajándéka, a mi mindennapi kenyerünk. Majd régi szokás szerint az asszonyok kezükbe vették a kenyeret, és késsel a kenyér aljára keresztet rajzolván felszeletelték a népsokaságnak.
Emlékszem, gyermek voltam, amikor éppen reggeliztünk nagymamámmal. Reggeli közben a kezemből kiesett egy darabka kenyér. Nagymamám lehajolt érte, felvette és megcsókolta.
- Miért csókoltad meg az a darabka kenyeret – kérdeztem tőle – nem elég azt megfújni, vagy letörölni?
- Tégy így te is, mindig – mondta nekem – mert az az Isten ajándéka, amiért minden nap hálát adunk neki, és azoknak az embereknek, akik kezük munkájával azt nekünk ajándékozták.
Móra Ferenc: Mindennapi kenyerünk című írása jut eszembe:
„Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:
- Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.
Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a bélét.
- Jaj, cselédem - simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat -, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten …
Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.
- Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.
- Minket se kell félteni, apja! - erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ad az annyit, mint tegnap.
Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.
- Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.
Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:
- Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!
- Mit ugyan? Tán fürjecskét? - ugrottam elé lelkendezve.
- Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is - ragyogott a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. - Nézd e, madárlátta kenyér!
Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.
Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.”
Kisvárda, 2009. augusztus 28.
Borus Lászlóné