Bökő Péter
Markovics Balázs káplán bemutatkozása

2016. augusztus 1.

Markovics Balázsnak hívnak. 1991. október 21-én születtem Vásárosnaményban. Vajáról származom, ahol édesanyámmal, nagymamámmal és bátyámmal élek egy háztartásban. Papi hivatásról beszélni mindig nagyon érdekfeszítő, de úgy is megfogalmazhatnám, hogy óriási ajándék. Ajándék számomra, akit az Isten meghívott, hogy papként őt szolgáljam, s ebben a szolgálatban megtapasztaljam az Isten jelenlétét az életemben, környezetemben és a világban. Az Isten hívását mindig így jellemeztem az életemben: Isten sohasem az alkalmasokat hívja meg, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá. Talán sokan vannak, akik ezzel a gondolattal küzdenek, akár fiatalok, akik a papi hivatáson gondolkodnak. Alkalmas lennék rá? Saját tapasztalatomból kiindulva mondhatom, ha Isten hív, akkor Ő alkalmassá fog tenni a szolgálatra.

Istennek ez a fajta pedagógiája járta át az életemet, s ennek köszönhetően meghallottam hívó szavát. Már elég korán, gyerekként kezdtem járni templomba. Mint minden gyereket, engem is jellemzett a felfedezés vágya. Felfedezni valami újat, megismerni a környezetemet. Mikor már nem volt semmi új dolog, amit fel tudtam volna fedezni a templomban, nem nagyon vonzott annak jelenléte. De hála bátyám, András unszolásának, nem hagyta, hogy kimaradjak. S mivel ő volt az idősebb, erősebb, nagyobb ezért nem tudta mit tenni, mennem kellett. De egy idő után kezdtem odafigyelni plébánosom Fülöp Sándor atya beszédeire, s kezdtem a prédikációiból kihallani olyan mondatokat, szavakat, melyekről éreztem, hogy nekem szólnak. Mintha valaki csak nekem akarna üzenni. S idővel tudatosult bennem, hogy ezeket az üzeneteket Istentől kapom. Egy kis idő után elhatároztam, hogy meg akarom tapasztalni az Isten jelenlétét, s mindent meg fogok tenni, hogy találkozzak vele.

Találkozni Istennel nagy odafigyelést igényel. S talán nem is mindig tudatosul, hogy az Ő jelenlétét tapasztalom meg. Saját életemben is volt több ilyen, ezek közül egyet had említsek, mely imaéletem egyik megalapozója volt. Családommal mezőgazdasági munkákból éltünk, s már gyerekkorunktól együtt dolgoztunk a szüleinkkel. Egyik napon azonban én kibúvót keresve apukám elé álltam azzal a kifogással, hogy én ma nem megyek dolgozni, mert egész nap imádkozni akarok. Persze hozzá kell tenni, hogy a gyerekek néha azért szeretnek füllenteni. Nem imádkozni, hanem lustálkodni, pihenni, játszani akartam volna inkább, csak ne kelljen dolgozni. Viszont édesapám szava erősebbnek bizonyult az enyémnél, így tehát nem volt választásom. A kitervelt gondolatom azonban nem hagyott nyugodni. Emlékszem rá, hogy addig-addig motoszkált a fejemben, míg azt nem mondtam Jézusnak gyerek fejjel: Jézus én ma nem tudok veled beszélgetni, mert láthatod, munka van, de azért te mindig legyél mellettem. S elképzeltem, ahogyan Ő egész nap mellettem van, sőt még a munkába is besegít. Akkor nem értettem igazán, de most, már ha visszaemlékezem erre, akkor mindig tudatosul bennem, hogy mivel Jézus jelenlétébe helyeztem napomat és vele a munkámat, ezért az egész napom, s minden munkám imádsággá tudott válni. Azóta is szívesen használom ezt a fajta imamódot, a jelenlét imáját, melyben Isten jelenlétének a tudatosításával közelebb tudok kerülni hozzá.

De hogy hogyan hívott Isten? Szinte megmagyarázhatatlan, de érezhető. Egy vonzás, mely jó érzésekkel telít. Legyen bár nehézség, bánat az életben az emberi szív mélyén mégis az örömöt és boldogságot tudja sugározni. Ez a fajta vonzás gyerekkorom óta jelen volt az életemben, miközben megtapasztaltam az élet egyéb fázisait. Megtapasztaltam nehézségeket, örömöt, szerelmet, s mindent, amit az élet elém állított. De a vonzás nem múlt el, sőt tovább erősödött. Mindig igyekeztem Istennel jó kapcsolatot ápolni, s megbeszélni vele, hogy mi az én utam. Nagyecsedre jártam középiskolába, református gimnáziumba. A nagy döntésre véglegesen az igent másodikos koromba tudtam kimondani. Ekkor már édesapám halálos betegségben szenvedett. S mikor meghalt, akkor éreztem, hogy el kell engednem egy a számomra biztosnak vélt földi kezet, s meg kell fognom a legbiztosabbat, bele kell kapaszkodnom Isten jelenlétébe. Ezután már minden nehézségemet, örömömet meg tudtam beszélni Istennel, melyben erre az útra vezetett.

A szemináriumi éveim alatt számtalan tapasztalatot szereztem, s mint ahogyan jelmondatom is kifejezi, rátaláltam, de inkább úgy fogalmaznék, hogy Isten megmutatta az életprogramomat. „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn12,26) Jézus szavai, s még inkább jelenléte ezt a feladatot tűzte ki célomul. Jézust követni, s vinni az embereknek, örömmel és boldogan. Isteni gondviselésre bízva magamat, kezdem el papi szolgálatomat. Egyik kedvenc versemet lelki szemeim előtt tartva kérem a legfőbb Szeretetet, hogy segítse utamat.

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Ugrás az oldal tetejére