Nagyböjti lelkigyakorlatos esték

 

Az idei nagyböjti lelkigyakorlatos esték meghívott igehirdetője Heidelsperger István atya, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki helynöke, mátészalkai esperes-plébános volt. Helynök atya mindhárom estén Máté evangéliumára, ezen belül pedig a hegyi beszédre irányította figyelmünket.

 

„Ti vagytok a világ világossága”

(Mt 5,14)

 

Óriási dolog, hogy mi itt vagyunk, értjük, sejtjük e kicsi fény titkát – kezdte beszédét István atya. Nem a nagy fényességet keressük, hanem azt a kicsike kis fényt, mert tudjuk, hogy e kicsi fényből árad a hatalmas világosság. Éppen ezért a nagy fény nem csábít el bennünket bármilyen módon kápráztat és hívogat.

Mi keresztények ismerünk egy hatalmas titkot. Nem értjük, nem tudjuk ennek a hatalmas nagy titkoknak a tartalmát teljes pontossággal, tökéletes precizitással megfogalmazni, de ismerjük. És ez a titok így szól: Itt van, ez a kicsinyke kis fény, amiből nagy világosság támad.

Amikor belépünk a templomba, akkor először mindig egy picike kis vibráló piros fényt látunk – folytatta gondolatit helynök atya.  S abban a pillanatban, hogy felfedeztük ezt a picike kis fényt rádöbbenünk, hogy nem az a fény a fontos, hanem a fénynek a tartalma. Mert ott van mellette, ott van közvetlenül mellette a mi Urunk, ami Istenünk, a mi Üdvözítőnk. Ám ehhez ki kell nyitni a szívünket, ki kell nyitnunk a lelkünket, hogy fölfedezzük. Meg kell tennünk a mi erőfeszítésünket, hogy lássuk a titkot. Lássuk azt a fényt, amely be tudja ragyogni a mi életünket.

 

„Ha mi magunk nem válunk örömhírré mások számára,

akkor az örömhír, a hír nem lett bennünk örömmé!”

 

Az evangélium nem mindig tükröz le bennünket. Sőt, sokszor az egyéb hír mellett az örömhír el tud törpülni. Mintha el tudna tűnni. Éppen ezért más hírekre figyelünk oda. Nem az örömhírre, nem a Jézus Krisztus által hirdetett örömhírre. Nemegyszer a mi tudatos keresésünk szükséges, hogy az örömhírt ismételten fölfedezzük.

Mit jelent az, hogy a hír bennünk örömhírré változik? A hír bennem örömhírré akkor lesz, ha én magam örömhírré változom. Nem arról van szó, hogy vagyunk akik vagyunk, olyanok amilyenek, hirdetünk valakit, hirdetünk valamit, beszélünk valamiről.. Ez még kevés! Ha mi magunk nem válunk örömhírré mások számára, akkor az örömhír, a hír nem lett bennük örömmé. A hír csak pusztán hír maradt. De nem lett bennem örömmé. Nem lett bennem boldogsággá. És nem lett az én örömhíremmé.

Húsvég vigíliája egy pici fény. A húsvéti gyertya fénye kicsi fény, mégis hatalmas világosság. Nagy örömmel fogadjuk és nagy örömmel mondjuk: Krisztus világossága! Kicsi ez a fény, de nekünk, de nekem pontosan elég. Mert mutatja az utat oda, ahová tartanunk kell.

 

„Ezért mondom nektek:

ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét,

nem juttok be a mennyek országába.”

(Mt 5,20)

 

Második lelkigyakorlatos este az alábbi kérdéseket tette fel számunka István atya: – Mi az az igazság, amely felülmúlja az írástudókét és a farizeusokét? És milyen szempontjai vannak annak az igazságnak, amely felülmúlja az ószövetségben ott élő farizeusokat és írástudókat? Mi is az a rejtett bölcsesség, ami természete szerint nincsen elrejtve? Isten nem elrejteni akarja azt, hanem azt akarja, hogy mindegyikünk külön, külön fölfedezze.

 

„Mi az a közösség vagyunk,

aki az élő Úrhoz tartozik.”

 

Az ószövetségben a törvény állt a középpontban. Az ószövetségben a törvény Istennek egy csodálatos ajándéka volt. És éppen ezért az a törvény határozta meg az életet. Az újszövetségben azonban tudjuk, hogy Isten nem csak törvényt adott az embernek, hanem ettől sokkal többet tett. Elküldte az ő fiát Jézus Krisztust, aki önmagát föláldozva, majd pedig visszatérve az örök atyai házhoz velünk együtt most már ő maga az, aki él az Istennek a közösségében. Majd ez a Jézus Krisztus megváltva bennünket akarja, hogy a következő generációk is eltudják nyerni azt az üdvösséget hozó ajándékot, ezért küldi nekünk, mindnyájunknak a Szentlelket. Jézus Krisztus, miközben visszamegy az Atyához, velünk marad csodálatos módon az oltáriszentségben és velünk marad az a Lélek, aki vezet bennünket az Atyához a Fiúval való közösségbe.

Ez az igazi, ez a határozott különbség az ószövetség és az újszövetség között.

Mi most már nem az ószövetségnek a népe vagyunk, egy törvénynek a népe, hanem mi az a közösség vagyunk, aki az élő Úrhoz tartozik és aki az eucharisztiában mindig magához tudja venni azt az éltető Urat, aki az ő üdvözítője, megváltója, éltetője és ennek a közösségnek mindig összetartó ereje.

Az írástudók és farizeusok igazságának és bölcsességének a felülmúlása azt jelenti, hogy nem értékek alapján élünk kizárólag, hanem személytől személyig. Én a személy, Jézus Krisztus felé élek. Nem a törvénynek vagyunk alárendelve, hanem a Megváltó, az Úrral való személyes kapcsolatra törekszünk. És ha erre törekszünk, akkor felül tudjuk múlni az írástudók és a farizeusoknak a bölcsességét és igazságtudását.

 

„Legyetek olyan tökéletesek,

mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok.”

(Mt 5,48)

 

A harmadik estén Jézus egyik legnehezebb feladatára hívta fel figyelmünket helynök atya: -Amikor úgy érezzük, hogy most már minden rendben van, jó úton haladunk, halljuk Jézus szavát: „Legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok.”  Úgy érezzük, hogy eddig éreztünk valami motivációt, hogy meg fogjuk tudni tenni, amit vár tőlünk az Isten, de ezt a lehetetlent, amit kér tőlünk Jézus képtelenség megvalósítani.

Végeláthatatlanul elkezdünk érvelni és vitatkozni Jézussal. Ne védjük meg magunkat? Ne védjük meg azokat, akiket ránk bíztak? Ne védjük meg a családtagjainkat, a hozzánk tartozókat? A gyengédek, az elesetteket?

Mit mond nekünk Jézus? Legyünk felnőttek, legyünk nagykorúak! Hogy egy gyermek nem tudja, hogy mi a helyes, rendben van. Hogy egy fiatal, aki keresi az életét, keresi önmagát – mit vegyek fel, mibe öltözzek, hogy nézzek ki, milyen pályát válasszak – de még nem találta meg és éppen ezért nem látja helyesen a célt, s nem látja helyesen, ahová neki meg kell érkezni, rendben van. De egy felnőtt ember, aki már benne van életének javában, s nem tudja, hogy neki merre kell mennie, s nem tudja, hogy neki hová kell megérkeznie, ha nem jutott el életének azon szakaszába, hogy lássa a helyes irányt, ott nagy baj van!

Mintha Jézus azt mondaná: most ahol vagy, most ahol vagytok és ahogyan vagytok, lehet, hogy nem lehet látni a helyes irányt, nem is lehet észrevenni a helyes és a jó megoldást. Mert ahhoz jó helyen kell állni! Ahhoz felnőtté kell válni! Ahhoz nagykorúságra van szükségetek, hogy tudjátok hogyan és merre menjetek tovább!

 

„Mert amikor elindultunk, ember gyermeke voltunk,

most már az Isten gyermeke vagyunk.”

 

Ha ez számunkra nem érthető, akkor még nem állunk ott, akkor még nem vagyunk ott, akkor még nem érkeztünk meg oda, akkor még nem vagyunk elég érettek, hogy tudjuk hol van a helyünk, tudjuk, hogy ki mellett van a helyünk, kik mellett van a helyünk és tudjuk azt, kikkel kell közösen mennünk.

Ha mindezt nem érezzük, még nem értünk meg arra, hogy lássunk tisztán és helyesen. De imádkozzunk érte, hogy lássuk merre kell mennünk és hová kell megérkeznünk. Legyünk kicsit felnőttebbek és legyünk kicsit nagykorúbbak, hogy meglássuk a helyes irányt és a célt.

Nem csak az arcunk változik, nem csak a hajunknak a színe változik, nem csak a termetünk és a testsúlyunk változik, hanem mi magunk is alakulunk és változunk. A folyamat, amiben részt veszünk átalakít bennünket – a mi munkánk, erőfeszítésünk és hitünk által – mert amikor elindultunk, akkor ember gyermeke voltunk, s a folyamatnak az állandó átalakulása közben egyszer csak rádöbbenünk, hogy most már az Isten gyermeke vagyunk.

Ekkor, ebben a pillanatban máris igazzá vált az, máris megvalósult az, amit Jézus Krisztus kért tőlünk: „Legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok.”

Hálásan köszönjük Heidelsperger István atya szívhez szóló gondolatait. A jó Isten tartsa meg erőben, kegyelemben és szeretetben!

 

Kisvárda, 2023. április 2.

 

Koszta Mariann

sajtófelelős