„Isten egy újabb sziklát küldött a földre!” – primícia és templombúcsú Kisvárdán

„…szeressétek egymást! Azzal a szeretettel szeressétek ti is egymást, amellyel szerettelek benneteket!” (Jn 13,34) olvashatjuk Halász István atya jelmondatát, melyet primíciájának mottójaként választott.

Igen, Jézus a legszentebb parancsolatot hagyta ránk: szeressétek egymást! István atya családjában soha nem fogyatkozott meg a szeretet, a szülők fiúkat örömmel ajándékozták a Mennyei Atyának, és az első szentmise bemutatásának kezdő pillanatában mindezt megerősítették, amikor kereszt formájában szenteltvízzel megjelölték István atya homlokát az alábbi imádsággal:

Mindenható Istenünk, köszönjük neked a keresztség ajándékát: azt, hogy gyermekeid lehetünk és Egyházadnak, Misztikus Testednek tagjai. Erősíts meg minket kegyelmeddel, hogy minden nap élvezhessük ajándékaidat, amelyek a keresztségből származnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Linzenbold József atya, mint a kisvárdai római katolikus egyházközség plébánosa, templombúcsúnk ünnepén Szent Péter és Szent Pál apostolok pártfogása alatt, újmisés paptestvérünk áldását kérve köszöntötte a megjelenteket. Külön köszöntötte a különböző egyházmegyék Főtisztelendő Helynök atyáit, a római Német-Magyar Kollégium papjait, az egyházmegye paptestvéreit, a szerzeteseket és a szemináriumból érkező papnövendékeket. Megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte Dobos András görögkatolikus szemináriumi rektor atyát, aki a primícián az igehirdetés szolgálatát látta el, a Szent László Katolikus Intézmény vezetőjét, munkatársait, kisvárda város Polgármesterét, a kedves vendégeket, egyházközségünk híveit.

Dobos András görögkatolikus szemináriumi rektor így kezdte igehirdetését: „A mai napon, amikor ennek az egyházközségnek a védőszentjeit, Szent Péter és Szent Pál apostolokat ünnepeljük, akkor hálát adunk azért, hogy Isten egy újabb sziklát küldött a mi földünkre! Kedves István atya, ez a szikla te vagy! Nem túlzás azt állítani a papról, hogy szikla. Egy szikla önmagában nem túl hasznos dolog, még csak nem is feltétlenül szép, de kiváló alap lehet, hogyha építenek rá. Az összhatás ezután fenséges lehet. Egy épület, legyen az bármennyire is hasznos és bármilyen szép, ha nincsen szilárd alapja, akkor bizony maga alá temeti előbb utóbb azokat, akik menedéket keresnek benne, mert összeomlik. Így van ez a pappal és a közösségével is. A pap önmagában nem sokat ér, a közösség pedig, hogyha nincsen vezetője – legyen bármennyire is eleven, bármennyire is energikus – előbb vagy utóbb széthullik.”

„Amit eddig elmondtam – folytatta gondolatait András atya – arra utalhat, hogy a pap szerepe nem különbözik sokban egy vállalat igazgatójától, vezetőjétől. De mégis, valami nagyon fontos dologban különbözik, ami nem annyira feltűnő. Mindenekelőtt a módszerben, abban, hogy a pap úgy kormányoz, úgy vezeti a rábízottakat, hogy közben szolgál.”

István atya primíciás jelmondatául Jézusnak az utolsó parancsolatát, végrendeletét választotta: „…szeressétek egymást! Azzal a szeretettel szeressétek ti is egymást, amellyel szerettelek benneteket!” Beleégett a tanítványok lelkébe Jézusnak ez a kijelentése. Mert nem akármilyen környezetben hallották. Ott, azon az utolsó titkos vacsorán mondta ezt Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Akkor hagyta ránk ezt a végrendeletet.

„Szeressétek egymást! Mit jelent már most ez a papnak és a közösségnek a kapcsolatában? – tette fel a kérdést rektor atya. Azt jelenti, hogy a pap, az nem valami különleges élőlény, hanem egyszerűen elől kell járnia a szolgálatban, az imádságban, a szeretetben, ezért elöljáró. Amikor a pap imádkozik, akkor nem mások helyett imádkozik, hanem elsőként példát mutatva imádkozik. Amikor a pap gyóntat és feloldoz, akkor ezzel elsőként tudatosítja önmagában azt, hogy nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak, mint ahogyan a Mennyei Atya megbocsátott nekünk. Az első, akinek komolyan kell vennie ezt és nem lehet harag a szívében, azok mi vagyunk papok, mert nekünk kell odavinni a közösség imáját a Mennyei Atya elé.

Amikor a pap beteget látogat, akkor ezzel jelzi azt mindenki felé, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért, különösen az elesettekért és a betegekért. Amikor böjtöl, akkor nem másokért böjtöl, hanem elől járva példát ad a böjtben is. Amikor vezeti a szentmisét, akkor nem a saját mondandóját adja elő, hanem egybefogja mindenkinek a könyörgését, a fohászát és úgy viszi azt a Mennyei Atya elé. Így válik a pap vezetővé, azáltal, hogy szolgál, elsőként, a közösségért.”

„…A mai napon nem csak Szent Péter apostolról emlékezünk meg az ünnepünkben, hanem Szent Pálról is. Aki egész más karakter volt…”

„Kedves István atya, nem csak külsőben emlékeztetsz bennünket némileg Szent Pál apostolra, nem csak a szakállad és magas homlokod – mely bölcsességet és tudást áraszt felénk – emlékeztet bennünket a katakombák első Pál ábrázolásaira, nem csak ebben hasonlítasz rá. És nem is csak abban, hogy örököltél valamit az ő szenvedélyes jelleméből, az ő egyeneslelkűségéből, szókimondásából, elkötelezettségéből, amellyel véghez vitte mindazt, amit elkezdett, hanem van még valami, amit talán örököltél tőle. Péter nevét mindannyian Róma városához kötjük. Pál apostolt mindenki magáénak akarja tudni, mert Pál apostol bárhol is volt, ő mindig családtagként volt jelen, nem vendégként. Amikor Antióchiában töltött egy évet, akkor teljes szívvel azt a közösséget szolgálta, amikor Efezusban volt 3 évig, akkor az ő gondjuk az ő gondja volt, s az ő örömük az ő öröme volt. Rómában 2 esztendeig teljes erejével azon fáradozott, hogy megtérítse a római népet. Mindig teljes szívével volt jelen…”

„…István atya, te megkaptál valamit Pál apostolnak ebből a talentumából – folytatta gondolatait András atya – hogy mindig teljes szívvel-lélekkel vagy jelen abban a közösségben, ahová éppen küldtek téged. A közösség minden gondját és örömét átérzed. Mindig 100 %-osan jelen vagy annak a számára, akit az Úr eléd állított. Ez óriási adomány egy pap számára. Amikor a papnak mennie kell egyik helyről a másikra, akkor olyan, mintha a szívéből hagyna ott egy darabot, és a Szentlélek azt is megadja, hogy az új közösség, ahová kerül, az nagyon hamar a családjává váljon. Isten, majd ezt a papi mozaik életet egyszer csak összerakja és egy csodálatos kép alakul ki belőle.  Kívülről nézve persze a papi létnek ez a bizonytalansága kicsit ijesztőnek is tűnhet. Hiszen a pap mindig az, akinek egyedül kell majd mennie, egyedül ő búcsúzik.

De mi tudjuk azt, hogy a pap olyankor nincsen egyedül! A Szentlélek hangját a legtisztábban hallja életében, soha nincs egyedül…”

Záró gondolatként az alábbi kérést intézte az újmiséshez és a hívekhez András atya: Kedves István atya! Kívánom neked és kívánom mindannyiunknak – papoknak és híveknek egyaránt – hogy Jézus számunkra is, a mi életünkben is legyen olyan valóságos, mint Péterében volt. Legyen természetesebb az ő jelenléte minden más jelenlétnél és akkor soha nem fogunk más irányba menni. Bárhová is kell mennünk az életben, mindig Jézust tudhatjuk majd oldalunkon. Ámen.”

A szentmise záró áldása előtt István atyát kisvárda Város Polgármestere, Leleszi Tibor úr köszöntötte, majd az egyházközség nevében Polyák Tamás világi elnök, végül a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozó Serra Közösség képviselői adták át ajándékukat.

István atya újmisés, papi kézföltétele által megáldotta szüleit, testvéreit, nagyszüleit, rokonait, Linzenbold József plébános atyát, Bákonyi János atyát a Szent László Katolikus Intézmény iskolalelkészét, a jelenlévő paptestvéreket, híveket és vendégeket az alábbi könyörgéssel:

„Adja meg az Úr, hogy mindig derűsek legyetek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért Krisztus Jézusban. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok. A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Így áldjon meg benneteket a Mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen!”

 

Kisvárda, 2021. július 4.

Borus Lászlóné

sajtófelelős

 

Fotó: Pálinkás Tamás